Skót
A romantikus német opera megteremtője, a Bűvös vadász szerzője, Carl Maria von Weber népszerű színpadi műveinek nyitányai – noha zenei anyaguk szorosan összefonódik a cselekmény mozzanataival – mesteri megformálásuk és pompás hangszerelésük révén máig a szimfonikus zenekari hangversenyek kedvelt műsorszámai: így van ez a komponista „hattyúdala”, a halála előtt alig két hónappal Londonban bemutatott Oberon esetében is. A meglehetősen bonyolult történetben Oberon tündérkirály, aki feleségével, Titánia tündérkirálynővel összevitatkozik az emberi szerelem állhatatossága felett, Hüon lovagot és a szépséges Reziát, Harun al Rasid kalifa leányát „használja fel” igaza bizonyítására: a fiatalok az elképesztő kalandok során természetesen fényesen kiállják a hűség megannyi próbáját. A cselekményben (a Varázsfuvolához hasonlóan) meghatározó szerepet kap egy hangszer, Oberon varázskürtje: a német zenében oly fontos instrumentum az opera tündérjeleneteihez kapcsolódó D-E-Fisz-mottóval indítja nyitányt, melynek finom szövésű Adagio bevezetése azonnal varázslatos hangulatot teremt meleg színeivel, indulómotívumaival és a vonósok gyengéd melódiájával. A rákövetkező Allegro első témája a később felhangzó kvartett elsöprő lendületű tizenhatodait előlegezi, a széles ívelésű második téma Hüon szerelmes áriájából való, a mozgalmas harmadik téma pedig a híres Óceán-ária zárórészének változata. A tömör kidolgozási részben Puck áriájának egy motívuma is csatlakozik hozzájuk, majd rövidített repríz és hatásos Kóda zárja a pompás nyitányt.
Prokofjev II. (g-moll) hegedűversenye (op. 63) keletkezésének körülményeiről így írt a zeneszerző: „Soetans francia hegedűművész lelkes hívei 1935-ben arra kértek fel, hogy írjak a művész részére egy hegedűversenyt, s egy évre neki biztosítsam a kizárólagos előadási jogot is. Szívesen vállaltam ezt a megbízást, mert akkoriban amúgy is valamilyen hegedűművet szerettem volna komponálni, s már össze is gyűjtöttem erre némi anyagot. Ahogy előző versenyműveim alkalmával tettem, most is valamilyen eredetien hangzó címet akartam a darabnak adni – például ilyesmit: „Hangversenyszonáta hegedűre és zenekarra” – végül azonban mégiscsak a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodtam s a darab címe II. hegedűverseny lett. Azt azonban jó erősen feltettem magamban, hogy ez a versenymű felfogásban és stílusban egyaránt merőben más lesz, mint az első.” Nos, Prokofjev szándéka maradéktalanul megvalósult: míg az 1917-ben komponált, D-dúr hangnemű I. hegedűverseny finom lírájával, impresszionista színeivel hat, a majd két évtizeddel később készült II. hegedűverseny markánsan új hangot üt meg. Prokofjev stílusának változása már az 1920-as évek végén megkezdődött, s értelemszerűen felgyorsult, amikor a forradalom után külföldön élő zeneszerző (1927-es hazalátogatása után) 1932-ben – a szovjetrendszerrel kapcsolatos összes kétsége dacára – végleg visszatért Oroszországba. Ettől kezdve a korai darabjaiban igencsak avantgard mester (összhangban a rezsim elvárásaival) a tömegek számára könnyen érthető, dallamos stílusban kezdett komponálni. (Számos kollégájától eltérően mindazonáltal ez nem járt együtt egyéniségének elvesztésével.) A II. hegedűverseny szonátaformájú első tétele azonnal kifejező, melankolikus dallammal indít a kíséret nélküli szólóhegedű előadásában, s hasonlóan „fülbemászó” a szólista szélesen daloló második (már a vonósok kíséretével) bemutatott témája is. A szólószólam mindamellett remek lehetőségeket ad a hegedűs virtuozitásának bemutatására is: szikrázó futamok, csillogó passzázsok gazdagítják. A második tétel szerenád-hangulatú, elbűvölően édes hegedűmelódiája a nagy klasszikusokat idézi: szenvedélyes szárnyalását rövid, mozgalmas epizódok szakítják meg. A táncos ritmikájú, látványos finálé (talán némi spanyol kolorittal) Prokofjev jellegzetes, szarkasztikus humorát villantja fel.
1829-ben, Bach Máté-passiójának zenetörténeti jelentőségű előadása után Felix Mendelssohn-Bartholdy európai körútra indult: Anglia és Skócia után Németország, Ausztria, majd Itália nagyvárosait, végül Párizst látogatta meg. A nagy utazás élményeit pompás zeneművek sora örökítette meg, többek között az Olasz szimfónia és a Hebridák-nyitány. S a III. a-moll „Skót” szimfónia (op. 56), mely több mint egy évtizeden át foglalkoztatta Mendelssohnt: az első vázlatok 1829-ben, a teljes kompozíció (melyet Viktória királynőnek ajánlott a mester) 1842-ben készült el. Az első tétel (Allegro un poco agitato) nyitó ütemeit egy emlékezetes kirándulás inspirálta: „A kápolna bedőlt, fű és borostyán növi be sűrűn, a (ma már) széttört oltárnál koronázták Máriát Skócia királynőjévé. Minden romos, korhadt, és derűs ég ragyogja be. Azt hiszem, megtaláltam Skót szimfóniám elejét.” A melankolikus hangvételű, ünnepélyes téma a lassú bevezetésben nyeri el első megfogalmazását, variánsa a tétel gyors részében is vezető szerepet játszik, hozzá egy harsányan indulatos és két szelíden éneklő anyag csatlakozik Minden bizonnyal a Skóciában hallott népdalok adtak ösztönzést a nyitótételhez attaca kapcsolódó táncos második tételhez (Vivace non troppo). A rövid bevezetéssel induló lassú tétel (Adagio) álmodó, a német romantika legnemesebb hangját megszólaltató nagy dallama egy drámai indulótémával folytat párbeszédet. A finálé (Allegro vivacissimo) mintegy átmenet a tánc és az induló között, hatalmas lendülettel tör előre. Száguldását közvetlenül a lezárás előtt elcsendesedő, magába forduló szakasz fékezi le, majd himnikus, a réz- és fafúvók ragyogó motívumainak fényében fürdő Kóda csendíti ki a nagyszerű kompozíciót.
Szabó Balázs