Beszélgetés Berkes Kálmánnal a Katsaris koncertről

Az április végi koncerteken itt, Győrött és Budapesten a zenekar újra vendégül látja a világhírű zongoraművészt, Cyprien Katsarist.

A görög-francia zongoraművész Párizsban végezte tanulmányait, 15 évesen debütált Liszt Magyar fantáziájával Párizsban, 1974-ben pedig megnyerte a nemzetközi Czifra György versenyt. Azóta a legnagyobb koncerttermek népszerű vendége a világ minden táján. Sőt, itt, Magyarországon is. A győri közönségnek nem kell őt bemutatni, két évvel ezelőtt már elbűvölte játékával a publikumot. A mostani est karmesterével, Berkes Kálmánnal, innen indítjuk a beszélgetésünket.

B.K: Amikor Kocsis Zolinak ez a nagyon szomorú betegsége volt, az operációja, akkor a szólóestjét lemondta. És akkor kétségbeesetten keresgéltünk. Ugye hát eleve nagyon nehéz egy olyan kvalitású embert találni. És akkor végülis a Katsarist sikerült megnyerni, ami egy óriási szerencse volt, mert ő is abszolút világsztár. Adott itt egy olyan hangversenyt, ami egészen fantasztikus volt. Szóval az ő szólóestje számomra is egy olyan élmény volt, abszolút szerencsénk volt, hogy őt tudtuk a Zoli helyett megnyerni.

F.M: Ez ugye 2012-ben volt.

B.K: Igen, igen. Rögtön mondta, hogy ő nagyon szívesen jönne ide szólózni is, és ő jött ezzel, hogy hát ő Bachot és Mozartot játszana. Hát, ennél jobbat én sem tudtam volna javasolni. Ráadásul mind a kettőt itt játszotta a szólóestjén is. Nagyon azonos a zenei hozzáállása az enyémhez. Tehát ez azért nem mindegy, mert ha én leszek a karmester ezen a hangversenyen, nem mindegy, hogy a szólistának milyen a zenei felfogása. A karmester, ha szólistával játszik együtt, az olyan, mint a kamarazene, de mégiscsak a szólista az úr. A karmesternek kutya kötelessége kiszolgálni a szólistát – énszerintem. Szóval egy szólistát nem lehet a színpadon ugye rossz helyzetbe hozni, hogy finoman fogalmazzak. A karmesternek kutya kötelessége azt a felfogást képviselni, megfelelni, amit a szólista akar. Tehát ellentétes nem lehet. Erre egyetlen egy példát ismerek. Történet, de igaz történet, a Bernstein és a Glenn Gould játszottak együtt, és a Gould, akit én egy zseninek tartok, és a Bernsteint is annak tartottam - főleg Bachban volt zseniális – de egy Brahms zongoraversenyt olyan lassú tempóban játszott, hogy egyszerűen meghallgathatatlan. Ott bizony a Bernstein megtette azt, hogy a koncert előtt kijött, és azt mondta, hogy hölgyeim, és uraim, én rendkívül nagyra tartom Glenn Gouldot, és ki is fogom szolgálni most a következő, felhangzó Brahms zongoraversenyben, ámde egyetlen egy hangjával sem értek egyet. Na, most, én ezt szeretem elkerülni, én is kísértem már olyat, akinek szinte egyetlen hangjával, de akkor is megpróbálom azt, hogy az ő felfogását. És a Katsarisnál ez egy szerencse, hogy pontosan ugyan úgy képzel el dolgokat, és az ízlése is nagyon hasonló. Tehát erre egy konkrét példát mondok. Szóba hozta, hogy te, tudod, ki a világon a legjobb hegedűs? És mondom: én tudom. De lehet, hogy nem egyezik a véleményünk. Mondom, hát, nem tudom, nekem 100%, hogy a Baráti Kristóf. Felcsillant a szeme, azt mondja, hogy hát neki is ugyan ez a véleménye.

F.M: Ez az est azért bővül Ravellel.

B.K: Méghozzá két nagyon virtuóz darabbal. A Couperin síremléke, az az egyik, az egy kisebb zenekar. Rendkívül virtuóz fafúvóknak is, hegedűknek is. Ez egy egészen finom kamarazene. Olyan, mint hogyha azt mondanám, hogy a lazac, egy nem mindennapi kaja. Vagy a libamáj sem mindennapi kaja. Szóval egy ilyen delikát zene a Couperin síremléke. Ugyanennyire delikát, de azért sokkal nagyobb együttes, a legnagyobb fajta szimfonikus zenekar, ez a Daphnis, ugye Gyagilevéknek komponálta a teljes balettzenét a Ravel a XX. század elején. Ugye ő 37-ben már meghalt, tehát még a világháború előtt meghalt, és ugye akkor a századfordulóban volt egy fantasztikus kulturális élet Párizsban. A fiatal Bartók is oda látogatott, és ő is ezt írja le, hát ugye egy helyen volt Sztravinszkij, Gyagilev - egészen fantasztikus csapat volt, ugye a Fokin, a koreográfus másik, a Gyagilev balett-társulata. Akkor a festőkről, Chagalle-ról ne beszéljünk, meg Picassóról, ott volt Debussy és Ravel. Tehát ő megírt egy balettet, és abból meg csinált két zenekari szvitet. Ebből mi most a másodikat fogjuk előadni. Ez egyébként a sokkal népszerűbb. Ez is egy hihetetlen virtuóz darab, pont a klarinétoknak, meg fuvoláknak, ahogy elkezdődik, már olyan, hogy megőrül az ember, millió hangot kell eljátszani pillanatok alatt. Mindenek előtt ez azért nagyon jó a zenekar fejlődése szempontjából, mert a francia hangzást is meg kell, hogy tanuljuk. Tehát most már orosz, német, magyar, sok minden… Olasz… Mindenfajta dolgokat játszottunk. Franciát viszonylag kevesebbet.

F.M: Cyprien Katsaris nagysága miben rejlik? Akkor ezt hogyan foglalná, vagy hogyan definiálná?

B.K: Gyönyörű a zongorahangja, a billentése csodálatos; sosem ízléstelen. Az ízlés az egy relatív dolog természetesen, de a mi iskolánk, az 1970-es évek Zeneakadémiája, az a világon a legjobb zeneakadémia volt, ezt őszintén merem állítani, és ki merem jelenteni. Ugyanis 85 országban járva, tanítva a Royal Academy-n, masterclass, meg más iskolákban bárhol a világon, meg kell, hogy mondjam, hogy nem találtam olyan iskolát, mint a 70-es évek Magyar Zeneakadémiája. Pontosan az ízlés volt az egyik legfontosabb, hiszen olyan tanári kar volt, hogy Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Simon Albert, Pernye András, Kovács Dénes, Kovács Béla, a klarinétos, Pongrácz Péter, az oboás, szóval egészen szuper garnitúra volt ott. Tehát az ízlés az azt jelenti, hogy egy klasszikus darabot nem lehet úgy játszani, mint egy romantikus darabot. Nagyon sokan csinálják. És nagy sikereket lehet vele elérni, mert sajnos, ugye a közönségnek nem dolga, hogy ezt tudja. Tehát vannak bizonyos szabályok. Például egy Mozartot nem lehet úgy játszani, mint egy Csajkovszkijt. Na, most én ilyen szempontból tartom Katsarist nagynak, hogy ő a stílusokban nagyon otthon van.

F.M: A Zeneakadémiától, mint koncerthelyszíntől mit vár?

B.K: A Zeneakadémia, az egy magyar zenésznek – hiába élek én 23 éve Tokióban – a Zeneakadémia nagyterme az mindig egy specifikum. Ezt szerintem a Séftől a Kocsis Zoliig, mindenki elismeri. Tehát ott játszani, az mindig picit olyan, mintha vizsgázni mennénk vissza a saját iskolánkba, egy. Kettő: nagyon-nagyon jó akusztikájú terem. Minden kijön. Tehát a rossz is, de a jó is. Ez egy segítő akusztika, inkább így mondanám, annak az atmoszférája, az, akármennyire is van MÜPA-nk, meg van minden más, de az azért a Zeneakadémia atmoszférájával semmi nem vetélkedhet. Úgyhogy ott játszani a győri zenekarnak eleve ugye egy vendégszereplést jelent, mert, hogy Budapestre megyünk, de a másik az, hogy ezek a falak között, és ebben az akusztikában egy nagy dolog, pláne, hogy egy világsztárral léphetünk fel. Ez mindenképpen egy nagy esemény a zenekar életében.